Fekete Szombat!Meghalt Havas
Ez a cikk kizárólag tájékoztatási célokat szolgál, célja, hogy átfogó képet adjon a közelmúlt eseményeiről, politikai elfogultságtól mentesen.
Szerkesztőségünk számára fontos a különböző nézőpontok bemutatása és a tények hűséges közvetítése.
Kiemeljük, hogy a cikk nem hordoz politikai célzatot, nem áll egyik vagy másik politikai erő oldalán, és nem nyújt jogi vagy egyéb személyre szabott tanácsokat.
Olvasóink saját belátásuk szerint értelmezhetik az itt közölt információkat, és ennek megfelelően semmiféle felelősséget nem vállalunk az esetleges értelmezésekből eredő következményekért.
Havas Géza emlékezete: A csipősuszter, aki a cipők szerelmese volt
Havas Géza, a székelyföldi kis falu híres csipősusztere, kora ifjúságától kezdve a cipők mesterségét űzte. Munkája során nemcsak a lábbelik elkészítésében, hanem a helyi közösség életében is jelentős szerepet játszott. Sokan ismerték és szerették őt, hiszen a jókedv és a barátságos természet jellemezte. Azonban nem mindenki nézte jó szemmel Géza életstílusát, hiszen az ital iránti vonzalma sok feszültséget szült a faluban, különösen a helyi pap, Tóth atya szemében, akivel gyakran összetűzéseik voltak.
Géza felesége, Gizi, és fiuk, Géza, valamint menye, Aranka, most gyászolják a férfit, aki nemcsak a családjuk oszlopa volt, hanem a falu közéletéhez is szoros szálakkal kötődött. Gizi emlékszik arra, hogyan ült a konyhában, miközben a cipők javításával foglalkozott, és mesélt a régi időkről, amikor még gyerek volt. Minden egyes cipő, amit készített, egy történetet rejtett magában – az emberek élete, a falubeliek sorsa, és persze a saját kalandjai.
Géza nemcsak a cipők mestere volt, hanem a falu jókedvű tréfamestere is. Mindenki tudta, hogy ha egy jó poénra van szükség, csak hozzá kell fordulni. Az esték gyakran a helyi kocsmában teltek, ahol a barátokkal együtt megosztották a nap eseményeit, és egy-két pohár pálinka mellett mindig akadt egy-egy mulatságos történet. Az ital azonban néha árnyékot vetett Géza életére; a pap, Tóth atya, aki a közösség erkölcsi iránytűje volt, többször is próbálta megérteni Gézát, de feleslegesen. Az alkohol iránti vonzalma miatt a pap többször is figyelmeztette, hogy a mértékletesség az igazi érték, de Géza türelmetlenül legyintett, mondván: „Az élet túl rövid ahhoz, hogy ne élvezzük!”
A konfliktusok ellenére, Géza jósága és segítőkészsége sosem kérdőjeleződött meg. Mindig ott volt, ha valakinek szüksége volt egy jó szóra vagy egy kis segítségre. A falubeliek tudták, hogy számíthatnak rá, bármilyen nehézség is adódjon. Az emberek szerették őt, és tisztelték, hiszen a cipők, amelyeket készített, nemcsak a lábakat szolgálták, hanem az emberek életét is szebbé tették.
Most, hogy Géza eltávozott, a falu csendesebb lett. A templom harangja minden vasárnap hívja az embereket, de a templom előtt sosem látják már Gézát, amint a cipőjét tisztogatja, vagy a falu fiataljainak mesél a cipők titkairól. Gizi, Géza felesége, az üres konyhában ülve nézi a régi fényképeket, és könnyek között idézi fel a közös pillanatokat. Fiuk, Géza, és menye, Aranka, szintén gyászolja őt, de tudják, hogy emlékét sosem feledik. A cipők, amelyeket készített, továbbra is a falubeliek lábán fognak járni, és minden egyes lépésnél eszükbe jut majd az a jó ember, aki annyi mosolyt és vidámságot hozott az életükbe.
Havas Géza emléke örökké élni fog a székelyföldi faluban, ahol a cipők nemcsak lábbelik, hanem történetek hordozói is. A szeretet és a barátság szelleme mindig kísérni fogja a családját és a közösséget, amelyet annyira szeretett.